Általában is (nemcsak keresztyén körökben) nagy a zűrzavar és fogalmi tisztázatlanság, amikor ez a három szó egymás szinonímájaként vagy olyan meglehetősen abszurd jelzői összetételekben, mint pl. freudi pszichológia, „keresztyén pszichológia”, „világi” pszichológia szerepel. (Freud például pszichiáter orvos volt,  lelki betegségek kezelésére kifejlesztett egy pszichoterápiás módszert, a  pszichoanalízist.)

De kezdjük inkább mégiscsak az meghatározás szempontjából „egyszerűbb” felől: a pszichiátria az orvostudomány egy speciális ága, mely a súlyos pszichés zavarokkal, lelki betegségekkel vagy más szóval az elme betegségeivel foglalkozik, azok kutatását, gyógyítását tűzi ki célul. (a görög szó: ψυχιατρική [επιστήμη], pszihiátrikí [episztími] – a lelki betegségek tudománya, psziché – a lélek/szellem és iatrós – az orvos).

A pszichiáter pszichiátriából szakvizsgát tett szakorvos, aki diagnosztizál és gyógyít (gyógyszeres kezeléssel és/vagy pszichoterápiával, amennyiben ebben is képzett).

A lelki betegség adott diagnózisát az egyén gondolkodásbeli, érzelmi és viselkedésbeli jellegzetességei alapján állítják fel. A pszichiáterek a diagnózisalkotás folyamatában nemzetközileg jóváhagyott diagnosztikus kategóriákba (például depresszió, skizofrénia, deluzív zavarok stb.) sorolják a  lelki betegséggel küzdő egyéneket. (Megjegyzés: a lelki betegség-kategóriák tüneteinek nemzetközileg elismert leírása azt a benyomást keltheti, hogy lelkileg beteg és egészséges ember között csak a tünetek megléte illetve hiánya tesz különbséget. A benyomás azonban téves, mert a tünetek hátterében mindig van egy oki tényező, ami a tünetek létrejöttéért felelős. Viszont ennek tényleges mibenléte -a fentebbi megjegyzés értelmében is- szakmai viták tárgyát képezi.) id: Wikipédia

A gyógyszeres, orvosi kezelés célja hogy helyreállítsa azokat a kóros neurotranszmitter (idegsejtek közötti ingerületátvitelben résztvevő anyagok) állapotokat az idegrendszerben, amik  a normálistól eltérő lelki működéseket okozzák. (Megjegyzés: abban minden szakember egyetért, hogy az idegrendszer neurotranszmitter állapota együtt jár a lelki történésekkel, de az oki elsődlegesség kérdése (ti. hogy a neurotranszmitterek okozzák-e a lelkibetegségeket vagy a lelkibetegségek a neurotranszmitter-állapotokat) nézetrendszer kérdése.) id: Wikipédia

A pszichológia = lélektan, lélektudomány (az ógörög ψυχή [pszükhé] „lélek” és λογία [logía] „tudomány, ill. -valaminek a- tanulmányozása” szavakból) az ember lelki működéseivel, mentális folyamataival, a gondolkodással, érzelmekkel és viselkedéssel foglalkozó tudomány.

De mielőtt beleásnánk magunkat a pszichológia tudományába, egy rövid kitérővel tisztázzuk mi is a lélek. Természetesen máris nehézségekbe ütközünk, mert ez egy nem anyagi jellegű dolog, jelenség, ráadásul mást jelent a pszichológia tudománya és mást a teológia felől.

A görög „pszükhé” szó eredeti, alapjelentése: élet - de jelent leheletet, lélegzetet, személyiséget, lelket is. A pontos definíció körül évszázadokon keresztül folyt a vita filozófusok, teológusok között. Filozófiai szempontból a lélek egy olyan közhasználatú szó, amelynek jelentése változó, és rosszul körülhatárolt. A lélek szót többféle értelemben is használjuk, mely így több, eltérő fogalmakat takar. Egyes nyelvekben külön szavak szolgálnak az Isten Lelkének és az ember lelkének kifejezésére: a héber ruach és nefes, a görög pneuma és psyche, a latin spiritus és anima, a német Geist és Seele, az angol spirit és soul stb.

De térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: mi a pszichológia körébe tartozó lélek fogalom? A pszichológia által vizsgált lelket, emberi jelenségeket először is érdemes külön választani (elméletben) a fentiek alapján a szellem fogalmától (mely spirituális értelemben az ember halhatatlan, örök elpusztíthatatlan eszenciáját jelenti.). A pszichológiában az emberi elme tudatos és nem tudatos részét, működését tekintjük a léleknek, a vizsgálat tárgyának. Ez a működés magában foglalja a viselkedés minden elemét: az érzelmeket, a motivációt, a kognitív funkciókat (észlelést, tanulást, memóriát, figyelmi folyamatokat, gondolkodást stb.).

Más szavakkal a pszichológia az emberi viselkedés magyarázatára törekszik, ezt kutatja, ennek törvényszerűségeit vizsgálja. Ehhez több oldalról közelít, ennek megfelelően  más-más módon igyekszik magyarázni azt. Ennek megfelelően beszélhetünk: biológiai, behaviorista (viselkedésközpontú), kognitív, pszichoanalitikus, fenomenológiai elméleti megközelítésekről. A biológia megközelítésnek az emlékezet kutatáson túl a motivációk és az érzelmek magyarázatában vannak sikerei. A modern kognitív nézőpont kialakulása részben a behaviorizmus (az inger-válasz pszichológia) sekélyességére adott válasz, részben pedig visszatérés a pszichológia gyökereihez (az introspekcióhoz). A kognitív nézpont az emberi viselkedést az egyén mentális folyamatainak tulajdonítja, így ezen mentális folyamatokat tanulmányozza, tehát az észleléssel, az emlékezéssel, a gondolkodással, a döntéshozatallal és a problémamegoldással foglalkozik. Pszichoanalitikus nézőpont alapfeltevése, hogy viselkedésünk nagy része tudattalan folyamatokból ered. Tudattalan folyamatokon Freud olyan gondolatokat, félelmeket és vágyakat értett, amelyekről a személy nem tud, de azok mégis befolyásolják viselkedését. Freud úgy gondolta, hogy minden cselekedetünknek oka van, de ez az ok gyakran valamilyen tudattalan motívum, nem pedig az a racionális indok, amelyet megadunk. A fenomenológiai megközelítés a szubjektív tapasztalásra alapoz. Azzal foglalkozik, hogy milyen elképzelése van az egyénnek a világról, és hogyan értelmezi az eseményeket. A fenomenológiai nézőpont szerint a viselkedést az egyén szándékai, céljai irányítják. Ahhoz, hogy megértsük a viselkedését, meg kell értenünk azt, hogy a személy hogyan gondolkozik a világról, mi motiválja, mi a célja.

A pszichológia tudománya különböző kutatási alapterületekre osztható, ezek az általános pszichológia (biológiai, kísérleti pszichológia), fejlődés-, személyiség- és szociálpszichológia. A biológiai vagy fiziológiai pszichológusok a biológiai folyamatok és a viselkedés közti kapcsolatok feltárására törekednek. A kísérleti pszichológus általában behaviorista vagy kognitív pszichológus, aki kísérleti módszereket használ olyan kérdések vizsgálatára, hogy hogyan reagálnak az emberek (és az állatok) az érzékleti ingerekre, hogyan észlelik a világot, hogyan tanulnak és emlékeznek, és milyen érzelmi reakcióik vannak. A fejlődéspszichológusok azzal foglalkoznak, hogy hogyan fejlődik az ember (hogyan alakulnak ki egyes pszichés tulajdonságaink, képességeink), és milyen tényezők befolyásolják a viselkedést a születéstől az öregkorig.  A szociálpszichológusokat az érdekli, hogy a más személyekkel való kapcsolatok hogyan befolyásolják az attitüdöket (vélekedéseket) és a viselkedést. Ugyancsak foglalkoznak a csoportok viselkedésével, a csoport egyénre gyakorolt hatásaival is.  A személyiségpszichológusokat az egyének közötti különbségek foglalkoztatják. Az érdekli őket, hogy gyakorlati szempontból hogyan lehetne besorolni az embereket csoportokba, és az is, hogy milyen teljesen egyedi tulajdonságaik vannak az egyes embereknek.

A fenti tudományterületek ismereteit, elméleteit hasznosítják az ún. alkalmazott szakirányok mint pl.: neveléspszichológia, iskolapszichológia, gyógypedagógiai pszichológia, klinikai pszichológia, egészségpszichológia, orvosi pszichológia, neuropszichológia, szexuálpszichológia, munkapszichológia, szervezetpszichológia,  sportpszichológia, börtönpszichológia, környezetpszichológia stb.

Vagyis összefoglalva a pszichológiát legalább három szempont alapján lehet felosztani:

• az elméleti irányzatok szerint
• kutatási alapterület szerint
• végül az alkalmazott területek szerint.

A pszichológiát napjainkban is sokan azonosítják a gyógyító szakmában foglalkoztatott pszichológus (klinikai pszichológusok, terapeuták) tevékenységével. A pszichológia viszont nem kizárólagosan az emberek lelki jóllétével foglalkozó gyógyító tudomány, hanem az emberekre jellemző mindennemű folyamatok megértésére törekvő diszciplína is. A terápiás szakma (a pszichoterápia, lásd alább) csak egyetlen része annak, ahol a szakképzett pszichológus elhelyezkedhet.

A pszichológia tudományként meglehetősen fiatal, ezért és tárgyánál fogva is a „tudományon” belül nehezen fogadtatta el magát mint érvényes diszciplina.

Történeti gyökereiről idézem Pléh Csaba írását: „Mint önálló tudomány a 19. sz. hatvanas éveiben…három újkori intellektuális hagyomány ötvözeteként alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük. Az egyik az újkori tudományosság egész szemlélete, az a módszertani s intellektuális habitus, mely a 17. sz.-tól a természettudományok diadalaként ismert folyamat keretében alakult ki, mindazokkal a dilemmákkal, melyek ekkortól fogva jellemzik. A másik hagyomány a filozófia ismeretelméleti vitái, ismereteink eredetére vonatkozó évszázados viták empiristák és racionalisták között – melyek egy része kényszerűen vezet tapasztalati, természettudományos kérdésfeltevésekhez magára a tapasztalás természetére nézve. Végül a harmadik az élettudományok, elsősorban az idegrendszer és az érzékszervek felépítésére és működésére vonatkozó ismeretek fejlődése. A megszülető pszichológia ugyanis a fiziológiából meríti majd a kísérleti módszert, s ez adja a legfontosabb redukciós keretét – az első „modern” pszichológusok számára a lelki jelenségek és idegrendszeri folyamatok viszonya lesz a visszatérő vonatkoztatási keret.” (Pléh, 31.)

Pszichoterápia

Pszichoterápiának nevezzük a a viselkedésbeli, érzelmi, kognitív és személyiségbeli változás céljából lélektani eszközök felhasználásával végzett kezeléseket.

Az emberiség ősidők óta igyekezett önmaga problémáin, érzelmi nehézségein, lelki gondjain segíteni. A 19.sz.végén ezen a területen is jelentkezett a tudományosság igénye, a kutatás különböző iskolákon belül kezdett fejlődni. Az eltérő megközelítési irány (pl. megfigyelhető viselkedés vagy az önfeltáráson alapuló belső folyamatok felől vizsgálva az embert és lelki nehézségeit), a különböző hangsúlyok természetesen más-más mechanizmusokat tártak fel. Ezekre különböző módszerek, elméletek épültek – így mára több száz terápiás módszerről eshet szó. Ugyanakkor a pszichoterápiás szakmában elfogadott megállapítás, hogy a bizonyos terápiák között (hatékonyságban) minimális különbség van, legfontosabb a terapeuta és a páciens összeillése,  kialakuló kapcsolata. Az is igaz, hogy a pszichoterápia hatásmechanizmusára, a lelki változás elméleti alapjaira vonatkozóan általánosan elfogadott elmélet nem létezik.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a pszichológia, pszichiátria és a pszichoterápia között a közös nevező az ember pszichés működése. Ugyanakkor a három terület, fogalom nem azonos egymással, nem keverendő össze. A pszichiátria keveset merít a pszichológia tudományából, legnagyobb mértékben orvosi, gyógyító diszciplina. A pszichológián belül a klinikai pszichológia és az erre épülő pszichoterápia alkalmazott területek, közel állnak, de el is határolódnak a pszichiátriától. A pszichoterápia pedig elméleti hovatartozástól függően is más-más módon, eszközökkel közelít az ember problémáihoz.

Végül felmerülhet a  kérdés: létezik-e keresztény pszichológia, pszichoterápia, pszichiátria? A válasz egyértelműen: nem. Viszont van keresztény pszichológus, orvos, pszichiáter, terapeuta, mint ahogy van ateista is. Az alapvető kérdés azonban az, hogy a szakember szakember-e,  lelkiismeretes-e.

Pszichológia és egyház kapcsolatáról, lelkigondozás és pszichoterápia összefüggéseiről bővebben itt.

Irodalomjegyzék:

Kiss S.:Újszövetségi görög-magyar szómagyarázat. Ref.Zsinati Iroda, Bp., 1983.

Pléh Cs.: Pszichológia története. Gondolat, Bp. 1992.

Szőnyi G., Füredi J. (szerk.): A pszichoterápia tankönyve, Medicina Bp. 2008.